Something Great - 1. fejezet

H.

Unottan néztem körbe a kórház folyosóján, ahol szokás szerint mindent a szemfájdító fehér uralt. Fehér falak, fehér parketta, fehér csempe, fehér keretes ablakok ajtókkal és fehér székek, amik a várakozó családtagok kényelmét szolgálták. Takarítani legalább egyszerű volt. Terjengett is a levegőben az undorítóan tömény fertőtlenítő, valamint ezzel vegyült a kellemetlen kórház bűz. Aki ebbe beleszagolt, azonnal betegnek érezte magát. Gyűlöltem betenni a lábamat az ilyen helyekre, ezért csak végszükség esetében mentem, aminek sajnos most érkezett el az ideje.

Niall, az egyik legjobb barátom, bent feküdt az ügyeleti vizsgálóban, és épp próbálták helyrerakni a három helyen eltört lábát.

Soha nem gondoltam volna, hogy a mai bulink odáig fajulhat, hogy a kis szőke, egyébként visszahúzódó srác, segg részegen, a többiek biztatására megpróbáljon felfutni a falra, úgy, hogy legalább három lépést tegyen meg fölfelé rajta. Ilyen marhaságot, még józanul sem csinálnék, de ez bezzeg rögtön benne volt minden szarságban.

Természetes, hogy a szerencsétlen már a második lépésnél leesett pont a lábára, ami irtó furcsa szögben állt ezután, de a külföldi gyerek szentül állította, hogy nem fáj neki, és meg akarja próbálni még egyszer. A mértéktelen alkoholnak előnye is van, ami abban nyilvánul meg, hogy tompítja az érzékeket, így a szentem fel sem fogta a történteket. Nagy szerencse volt, mivel a mentősök szerint olyan helyeken sikerült összetörnie magát, ami kurvára fájna, ha nem ittas. Neki viszont nemhogy nem fájt, hanem a kórházig vezető egész úton képes volt tolni az idióta poénjait, amit nemcsak én és Zayn, de a mentősök sem igen díjaztak már a vége felé.

Gyomormosást kapott, miután a lábára adott gyógyszert a sok piától nem adhatták volna be, a vizsgálatok után pedig fény derült az esés utáni agyrázkódására, így bent akarták tartani pár napra. Tudtuk, hogy szarul lesz bárminemű beszélgetéshez, de ennek ellenére jó barátként ígéretet tettünk hogy megvárjuk, míg elszállásolják egy kórteremben.

- Álmos vagyok – dőlt rám panaszkodva Zayn, és még nyöszörgött is hozzá, hogy hitelesebb legyen az alakítása.

- Én sem vagyok egy Energizer nyuszi – ráztam meg a vállam, hogy elvegye a fejét.  A tűrőképességem határán már nem voltam hajlandó elviselni a nyafogását.

- Öregem, hajnali fél négy van, és egy lélek sincs a váróban rajtunk kívül! Hogy lehet ilyen csigalassúsággal dolgozni?! Ha taxit hívunk, akkor is hatra érünk haza – hisztizett tovább.

Szerettem volna befogni a száját, mert kezdett megfájdulni a fejem, és az sem segített rajtam, hogy ittam pár pohárral korábban. A másnaposság kegyetlenül gyorsan érkezett.

Kinyílt a vizsgáló ajtaja, és egy kék ruhás beteghordó jelent meg benne. A jobb lábfejétől a combjáig begipszelt és kitámasztott lábú Niallt gurított ki kerekesszékben maga előtt, mögöttük pedig egy ősz doki zárta a sort. Vele már találkoztunk, amikor átvette a mentősöktől a haverunkat.

Egyszerre pattantunk fel.

- Elég ramatyul nézel ki – veregettem meg Ni vállát, mire neki megrándult a száján valami izom. Nyilván kezdte belátni, hogy nem kellett volna ekkora marhaságot csinálnia.

- Hogy van? – kérdezte Zayn az orvost, aki erre megemelte a szemöldökét, és egy darabig csak az állát vakargatta.

- Eltört a sípcsontja és a szárkapocscsontja is megrepedt. A lábfeje összezúzódott és két lábujja eltört. Kimostuk a gyomrát, nehogy a magas alkoholszint miatt elveszítse az eszméletét. Ettől egy kicsit elakadt a viccmesélésben.

A beteghordó felkuncogott, és nekem is el kellett fordulnom, hogy eltakarhassam a mosolyt, ami a számat húzta. Kíváncsi lettem volna miket karattyolt a szőke.

- A szülei hamarosan itt lesznek. Meddig maradhatunk? – tért át a gyakorlatiasabb kérdésekre Zayn miközben megálltunk egy kórterem előtt.

- Tulajdonképpen, csak délután négytől van látogatási idő, de tekintve körülményeket, maximum reggel hétig.
Sorjában megérkeztünk Naill új szobájába. A kék ruhás srác felnyalábolta, míg a doki a gipszes végtagját tartotta, majd együttes erővel az ágyra tették, és plafonról lelógó hevederrel felkötötték a lábát.

Zayn telefonja visongásba kezdett, ezért elnézéskérések közepette kirohant az üvegajtón, de még előtte a szőkének címezve hozzátette, hogy vértezze fel magát.

Magamra maradtam, tehetetlenségemben pedig lehetőségem nyílt a kórterem szemrevételezésére. Jobban fel volt szerelve, mint képzeltem. Az ajtó melletti fal üvegből volt, amelynek köszönhetően a folyosón lévő nővérpultról közvetlenül be lehetett látni, de ha a beteg magányra vágyott, egyszerűen elhúzható redőny gondoskodott erről. Egyetlen ágy volt a helységben, amihez parányi éjjeliszekrény tartozott valamint két szék. A sarokban egy furcsa gép kapott helyet. Félig áttetsző borítása lehetővé tette, hogy látszódjon a benne lévő harmonikaszerű tubus. Az ágy mellett egy talpon álló, monitoros masina terpeszkedett, egy madzagszerű vezetékkel, amit épp az imént rögzítettek Niallhez és egyenletesen kezdett csipogni. Mellette két infúziós állvány is volt, de csak az egyiket vették igénybe. Ezen kívül még számtalan fura masina vonzotta a pillantásom, ezeknek azonban nemhogy a nevét, de a rendeltetését sem tudtam volna megmondani.

- Nem gondoltam, hogy ilyen felszerelt egy átlagos kórterem – fordultam az orvos felé. - A kórházuk mindenre fel van készülve.

- A többi osztályon telt ház van, ezért Mr. Horant a sürgősségi szárnyban helyeztük el, míg fel nem szabadul egy ágy.

Niall fájdalmasan felszisszent az infúziós kanül  felszúrása miatt, a szülei pedig pont ezt a pillanatot választották az érkezésre. Mögöttük Zayn kárörvendő vigyorral az arcán várt az első ütközetre, de azt egyenlőre elnapolták. A családfő azonnal az orvostól várta a magyarázatot.

- Dr. White vagyok.

- Jeff Horan, ő a feleségem Aggie – rázta meg Niall apja a felé nyújtott kezet.

- Mennyire komoly? – kérdezte a fiatal szőke asszony a fia felé igyekezve, hogy egy csókot nyomhasson a homlokára.

Anyai szeretet - gondoltam magamban. Csak az ő szívük képes megbocsájtani minden hibát a gyermeküknek.

- Állítom, holnap még fagyit is hoznak az egy szem pici balfasz fiuknak – nevetett Zayn fojtottan. Felhorkantam, és gyorsan Zayn karjába ütöttem, mielőtt folytatta volna és mindketten megfulladunk.

- Nem olyan súlyos, mint látszik – Aggie megkönnyebbülten sóhajtott fel.

Az orvos gyorsan ismét elecsetelte, milyen sérüléseket szenvedett Niall, majd sorra vett minden beavatkozást. A gyomormosásnál Zayn megint röhögött, amivel kiérdemelt szőke barátunktól egy rosszalló pillantást.

- Reggel hétig maradhatnak, utána várom önöket a kijelölt látogatási időben. Bár még nem mondhatok biztosat, de egy-két hét múlva hazamehet a fiú.

- Mennyi?! – Niall hitetlenkedve ült fel, ami az arcára kiülő fájdalmas fintor alapján nem lehetett jó ötlet.

- Csak óvatosan fiatalúr! A lábát nem tanácsos mozgatni néhány napig, különben előfordulhat, hogy rosszul forr össze – Niall tétlenül zuhant vissza a párnákra, miközben a doki elköszönt, és a segédjével együtt magunkra hagytak minket.

- Ez nagy felelőtlenség volt fiam – kezdte Jeff, de ahelyett, hogy kiabált volna, csak fáradtan lehajtott fejjel az ágy szélére ült.

- Sajnálom – morogta a szőke lesütött szemekkel.

- A lényeg, hogy nem esett komoly bajod – veregette meg fia épp térdét, egy biztató mosoly keretében.

- Jeff! Így is épp elég nagy a baj! – dorgálta meg a férjét Aggie, de az rá se hederített.

- És? Megérte? Megvolt a három lépés? – kérdezte a férfi a jobb napokat is megélt Niallt, már a nevetéstől rázkódva, amihez mi is csatlakoztunk.

Aggie rácsapott a férje karjára, és egy bocsánatkérő pillantással nézett a fiára.

- Holnap bejövünk, és hozunk neked fagylaltot - Zayn szemet forgatott. - Szeretnél még valamit?

- Nem kell semmi. Köszönöm – mosolygott leplezetlenül a szöszke. Látszott rajta, hogy a fájdalomcsillapító kezd hatni benne.

- Rendben. Akkor most hagyunk pihenni.

- Mi is megnézünk – biztosítottam, miközben tőlünk is kapott egy csontropogtató szorítást búcsúzóul.

- Hazaviszünk titeket fiúk – ajánlotta Jeff, már kifelé menet, mi pedig nem győztünk hálálkodni.

Mielőtt kiléptünk, még láttam, ahogy Niall fáradtan elnyúlik az ágyon, és szerintem abban a pillanatban már horkolt is. Igyekeztünk minél kevesebb zajt csapni a folyosón, mivel még az egész kórház aludt. Rajtunk kívül csak az ügyeletes dolgozók lézengtek a folyosókon elvétve, de a nyugalom nem tartott soká. Valahol a távolban kivágódott egy ajtó, aztán az egész folyosó a kiabálástól és rohanó lábak zajától zengett.

- Készítsék a kettes műtőt! – kiabálta egy mély férfihang.

Ápolók és orvosok rohantak el mellettünk, köztük Niallé is, mind a hangzavar irányába.

- Az áldozat férfi, húsz év körüli. Valószínűleg elgázolták. Túl sok vért vesztett! Belső vérzése is lehet. Kar, comb, lábszár, borda, fejtrauma. Két perce nincs szívhang, sem pulzus!

A sarkon egy hordágy fordult be, amit vagy tíz egymásnak kiáltozó ember kísért.

- Szorítsa el az ütőeret! – üvöltötte valaki, hogy meghallják a nagy hangzavarban.

Kis csapatunk dermedten állt az út közepén, de Jeff hamarabb kapcsolt, és a fal mellé terelt minket. Az épület oldalához simulva vártuk, hogy elhaladjanak mellettünk. Zayn váratlanul szorosan lehunyt szemekkel fordult felém, amin meglepődtem, mert nem egy beszari gyerekként ismertem.

- Ne nézz oda! - súgta, de már késő volt.

A mellettünk elhaladó orvosok mindegyikének köpenyét és kezeit vörös folyadék szennyezte. A köztük tolt hordágyon egy fiatal fú feküd horzsolásokkal és vágásokkal borítva. A szakad ruhája a saját vérétől tapadt a bőrére. A teste élettelenül feküdt a görgős kocsin, miközben egy mentős fölötte térdelt, és még mindig kétségbeesetten próbálta újraéleszteni.

Ahogy eltűntek a következő forduló után, ismét négyen maradtunk. Ekkor remegett meg a lábam és vert le a víz.  Úgy éreztem kénytelen vagyok összeszorítani a szemem, a rám törő hányinger miatt.

- Harry – guggolt mellém aggódva a barátom.

- Jól vagyok, csak adj egy percet – suttogtam összeszorított fogakon keresztül.
Fel sem fogtam mikor ültem a padlóra.

- Vedd ezt be. Elmúlik tőle a rosszullét.
A kellemes hanghoz határozott szorítás tartozott a vállamon, valamint fekete hajjal keretezett barátságos telt arc. Elfogadtam a tablettát, amitől percekkel később valóban csökkent a hányingerem, de arra nem volt képes, hogy törölje fejemből a látottakat. A filmvásznon látott vérengzéseket szemrebbenés nélkül néztem végig, de az életben ez egészen másként hatott.

Egy órán át ültem otthon zuhany alatt, a semmin merengve, hátha idővel elterelhetem a figyelmemet. Sajnos le kellett mondanom róla.  Alvás helyett is csak nyugtalanul forgolódtam, így feladtam a kísérletezést. Jobb híján a konyhába kerestem menedéket, ahol napkeltéig magányosan ücsörögtem. Percenként ugrottak be a képek, amit a kórházban láttam. A fiú összezúzott arcát, az életéért küzdő mentőst, az orvosok kétségbeesését. Ki tudja mi történt azóta? Hogyan történhetett ilyesmi? Akár én is lehettem volna helyette, Niall vagy Zayn. Vajon hová mehetett? A családjához, barátokhoz? Volt vele valaki vagy teljesen egyedül nézett szembe a sorsával? Mire gondolhatott? Félt? Felfogta egyáltalán, hogy mi történik vele?

- Harry? Minden rendben? – vékony, álmos hang érkezett a háló felől, kicsivel később pedig egy fekete hajzuhatag jelent meg az ajtóban.

- Semmi baj Joan, csak nem tudok aludni – magyarázkodtam rajtakapottan. – Nem akartalak felébreszteni. 
Bűnbánóan néztem a barna szemekbe, mert csak egy órával később kellett volna kelnie, hogy beérjen a munkahelyére. Ő megérdemelte a pihenést.

Joan mellém sétált, és egy csókot hintett az halántékomra, miközben megcirógatta a karomat. Jól esett az érintés. Enyhítette az érzést, ami a lelkemet nyomta.

- Akarsz róla beszélni? – kérdezte immár az arcomat simogatva.

- Semmiség az egész.
Mélyen érintett a jelenet, ami valószínűleg örök időkre beleégett a tudatomba, de erről soha nem meséltem volna. Joan a szememben próbálta megtalálni a választ, de egy sóhajjal feladta, helyette a karomat megragadva felhúzott a székről.

- Még van egy órám. Bújjunk össze a kanapén, és tévézzünk kicsit – vetette fel az ötletet, én pedig megadtam neki az örömöt és belementem. Kényelmesen elhelyezkedtem a hatalmas krémszínű bútoron, Joan pedig az oldalamnak dőlt, hogy átkarolhassam. Bekapcsoltam a készüléket, aztán unottan váltogattam a csatornák között.

- Nézzük meg a híreket – kérte szerelmem csendesen.

Megálltam a kilences csatornán, ahol már megkezdték a reggeli beszámolót. Megtudtam, hogy egy éttermet bezártak, mert lejárt szavatosságú élelmiszereket használtak fel, hogy bepereltek egy üzletet, mert valaki elcsúszott a vizes padlón és, hogy az állatkert gazdagodott egy orangutánnal. Önkéntelenül szorítottam meg a kezemben tartott távkapcsolót, és feszítettem meg minden izmomat, amikor egy levegőből készült éjszakai felvételt mutattak, majd a képernyő alján, fehér betűkkel megjelent egy cím: Elgázoltak egy fiút.

Feltekertem a hangerőt, de Joan enélkül is rájött, hogy valami nincs rendben.

- Hajnali fél négykor, ebben az útkereszteződésben gázoltak el egy húsz év körüli fiút. Az áldozatról egyelőre nem adtak ki információt, de a helyszínre érkező mentősök szerint, kritikus állapotba került, miután már a kiérkezésükkor kénytelenek voltak megkezdeni az újraélesztését – a szőke riporternő érzelemmentes hangon beszélt a kamerába, miközben mögötte rendőrök helyszíneltek a sárga szalagokkal körbekerített területen.

- Az áldozat személyazonossága ismeretlen. Egyetlen okmányt sem találtak nála, vagy olyan fényképet, amelyet közzé tehetnénk.

- Szegény srác! Ezek szerint a mostani állapotában nem sok ember ismerné fel – sajnálkozott Joan.

- A munkatársaimmal éppen most tértünk vissza egy üzleti tárgyalásról. A taxisofőrünk lassítani kezdett, amit mi nem értettünk, de amikor előre pillantottam én is megláttam az út közepén heverő testet. Rettenetes volt – számolt be riporterünknek a hatóságokat értesítő férfi.

Megremegett a kezem.

- Harry?! – kiáltott fel Joan ijedten. – Mi a baj?

Az arcom hamar a két tenyere közé került, nehogy kitérjek előle újfent. Nem bírtam tovább, valakinek muszáj  volt elmondanom. De nem neki akartam, hiszen csak pár hónapja ismertük egymást, ezért csak a legszükségesebb tényeket kezdtem felsorolni, nehogy elriasszam az érzelgősségemmel.

- Hajnalban be kellett vinnünk Niallt a kórházba, mert eltörte a lábát, és amikor eljöttünk, valószínűleg ezt a fiút hozták be… Mindent láttam… - elcsuklott a hangom és kiszabadultam, mielőtt sírni lát. Az nem én lennék.

- Gyere ide...
Gondoskodóan a karjaiba húzott, ami ilyen rövid együttlét után meglepett, de örültem, hogy így van, és ezért még jobban megszerettem.

 .