Something Great - 3. fejezet

– Megjöttem! – kiabáltam a kis lakásba, amikor hazaérkeztem Niall látogatásából. A kulcsomat a szekrényre dobtam, és nagyot szimatoltam a levegőbe. Mindenütt sült csirke illata terjengett, amit a gyomrom igen csábítónak vélt, mert panaszosan korgott fel.

– Szia! – visongott Joan, és a nyakamba vetette magát olyan hévvel, hogy majdnem elestünk mindketten. Szerencsére résen voltam, így sikerült elkapnom a combjai alá nyúlva. Ösztönösen átkulcsolt a lábaival, és úgy csüngött rajtam, mint valami kis majom.

– Ne mond, hogy ennyire hiányoztam! – nevettem jókedvűen, miközben a konyhába cipeltem.

– Miért ne hiányozhatnál?

Joan szégyenlősen lesütötte a szemeit egy vállrándítás keretében. 

– Éppen elkészültem, szóval hozzá is láthatunk – mutatott a gyönyörűen megterített asztalra.

Roppant hálás voltam neki, amiért képes volt egy átdolgozott nap után még vacsorával készülni, és ezért a lehető legtöbb figyelem járt neki, amit kaphatott tőlem. Kihúztam a székét, mintha egy étteremben lennénk, és nem hagytam, hogy a vacsora alatt felálljon onnan. Helyette játszottam a pincér szerepét, valamint önként jelentkezve vállaltam el a mosogatói tisztséget. Miután végeztem, én is úgy éreztem magam, mintha egész nap melóztam volna, ezért nem volt kétséges, hogy a következő utam egyenesen az ágyba fog vezetni.

– Jössz velem...

Meglepetésemre a hálótársamat nem találtam a nappaliban, pedig esküdni mertem volna, hogy oda ment utoljára. Hiába szólongattam nem érkezett válasz, ezért a hálóba indultam, aminek az ajtajában gyökeret vert a lábam.

Joan hason feküdt az ágyon, lábait a levegőben kulcsolta össze és az állával a kezén támaszkodva csábosan méregetett teljesen meztelenül.

– Nincs kedved egy kicsit játszadozni?

Kéjes hangját fokozta a felém rebegő hatalmas szempillája. Nagyot nyeltem.

Nem gondolkodtam sokat. Mellé telepedve az ujjaimmal cirógattam végig a puha bőrét, majd az ajkaimmal követtem az érintések vonalát. Joan kuncogással válaszolt minden mozdulatomra, hiszen a legcsiklandósabb pontjait választottam ki.

– Ha lehetne, egész nap ezt csinálnám – suttogtam a bőrébe, majd végighúztam a nyelvemet a bordáitól, a nyakáig, ahol erősen megszívtam egy eret. Joan felnyögött az ingerre, én pedig nem bírtam tovább türtőztetni magamat. Megfordítottam, és az ajkára tapadtam. Faltuk egymást. Mindenütt, ahol elértük másikat. A lábai a lábai közé mászva löktem egyet a csípőmmel, amitől mindkettőnknek meg kellett állnunk egy percre. Le sem tagadhattam, a vágyaimat, mert az erekcióm kőkeményen feszült neki a nadrágomnak. Joan rám markolt, miután alsóban visszamásztam rá, és egy pillanatra azt is elfelejtettem, hogy mit akartam művelni vele. Ezt kihasználva lerángatta rólam a maradék ruhát, miközben végigcsókolta a mellkasomat. Cserébe a mellbimbóját részesítettem kényeztetésben, valamint a lába közét. Vonaglani kezdett alattam, amiért két legérzékenyebb pontját ostromoltam, édes kínjában pedig a hajamba markolt.

Addig csináltam, míg mindkét bimbója nyáltól fényesen az égnek nem meredt, majd a köldökét is kezelésbe vettem.

– Az Isten szerelmére Harry! Csináld, mert megőrülök – lihegte türelmetlenül.

Mosolyba szaladt a szám, de megráztam a fejem.

– Bókolnék még a testednek. Olyan jó vagy hozzám, hogy ez a legkevesebb – lehajoltam egy csók reményében, de morcosan elrántotta tőlem a fejét.

– Ha nem csinálod most azonnal, akkor csak kínzol.

Kinevettem, de az arckifejezése miatt kénytelen voltam az óvszerért nyúlni. Benyálaztam az ujjam, hogy legalább felkészíthessem, mire Joan ismét türelmetlenül felsóhajtott.

– Téged akarlak, most!

A derekamba markolt, és határozottan magára húzott.

– Terror alatt élek – jajveszékeltem sipákolva, ugyanis a nevetéstől képtelen voltam komoly hangot megütni. Beigazítottam magamat, és egy határozott mozdulattal hozzáláttam, hogy mindkettőnket az orgazmus kapujáig kísérjem.

– Harry! – szakította meg a délutáni csendes pihenőmet – amit egy könyv társaságában töltöttem –, tipikusan az a hang, amit ha meghallasz, rögtön tudod, hogy veszekedés lesz belőle. Mostanában valahogy egyre többször csinálunk ilyet a párommal. Olyan rendszerességgel érkezett a hisztivonat, hogy akár napi rutinnak is nevezhetném. – Elmondanád, hogy ma mégis miért nem érsz rá, hogy el gyere velem moziba? – kérdezte dühösen rázva előttem a mobilját, amire délelőtt írtam.

– Mert Niallt hazahozzuk a kórházból.

Niall végül, önveszélyeztetés vádja miatt csak megkapta az orvostól a két hét szabadság vesztését, és ezzel sikerült minket is hányatott sorsúvá tennie. Naponta jártunk be hozzá, mivel kötött minket az alku, ami kezdetben még nem volt rossz, de hamar kihasználtuk a kórház összes lehetőségét, és ha a számítástechnika csodája, a laptop, nem lett volna kéznél, garantáltan szörnyethalunk az unalomtól.

A végén odáig fajult a dolog, hogy Zayn kikezdett a nővérekkel, akiket szemlátomást hidegen hagyott a próbálkozása, mert a legfiatalabbtól kezdve, a legidősebbig, mindegyik, Niallért rajongott. Egyszerűen imádták. A szőke fejével, kék szemeivel és kisfiús vonásaival az ujja köré csavart mindenkit, így most először történet, hogy fekete szívtiprónk hoppon maradt. A nővérkék tejben, vajban fürösztötték önjelölt uralkodójukat, akinek egy szava sem volt ellene.  Ma viszont elérkezett az idő, hogy királyságát elhagyja.

– Amióta bent fekszik, minden délutánt ott töltesz. Mást sem hallok, csak Niall így, Niall úgy! Már meg sem tudom mondani, mikor voltunk utoljára együtt, vde még kettesben se jutottunk el sehová! Mond, miért olyan fontos neked a kis barátod?!

Teljesen kikelt magából. Tanácstalanságomban tovább bámultam a lapokat, csak a rájuk vetett sorok betűit nem láttam tisztán. 

– Nézz rám, ha hozzád beszélek! – emelte fel újra a hangját.

Lecsaptam a könyvet a dohányzóasztalra – egy kicsit erősebben, mint kellett volna –, és a szobába csörtettem válaszra se méltatva a házisárkányomat. Joan követett, nem hagyta, hogy meglógjak előle.

– Szóval nem akarsz válaszolni? Miért?! Rejtegetsz előlem valamit?

– Üldözési mániád van – szóltam vissza lekezelő éllel.

– Neked is az lenne, ha nemcsak a fiúk után forgolódnék!

A szája elé kapta a kezét, és felém nyúlt, de elkésett. Betelt a pohár. Sebesen magamhoz vettem a kocsikulcsot és a pulóveremet.

– Harry… én sajnálom, nem akartam… – dadogta Joan mögöttem.

– Este jövök – vágtam hozzá szárazon, és olyan erősen vágtam be az ajtót, hogy az egész lépcsőház belezengett.

Még volt két órám, hogy Niallért menjünk, de reméltem, a nővérek megengedik, hogy hamarabb bemenjek. A düh egyre inkább átvette felettem az irányítást, további vitatkozásokat pedig nem bírt volna el a lelkem. Felelőtlenség volt ilyen állapotban vezetni. Berögződött a Niallhez vezető út, ezért oda sem figyeltem, úgy rohantam. Nem akartam, hogy lásson ennyire kiborulva, de nem jutott eszembe más ötlet, minthogy mellette tomboljak.

– Aú! – kiáltott fel valaki, aki belém csapódott az egyik éles kanyarnál.

– Elnézést!

Szégyenkezve szedegettem fel a középkorú nővér papírjait a földről. Tekintélyes paksamétát cipelt, mely az én jóvoltomból most beborította a padlót.

– Hová ez a nagy sietség? – kérdezte kuncogva, amikor a kezébe adtam a pak egy részét. Mielőtt válaszolhattam volna, erősen megragadta a karomat, és felkiáltott. – Nahát, egy ismerős!

– Bocsánat, de honnan…

– Te vagy az a fiú, aki egyszer bent járt Louisnál – magyarázta lelkesen. – Hogy van a barátod?

– Ma engedik haza...

Meglehetősen zavarban voltam. Ez a hölgy naponta vagy száz embert lát, mégis szinte első látásra megismert, holott én alig emlékeztem rá.

– Ez nagyszerű hír. Üzenem neki, hogy máskor óvatosabban – búcsúzott kedvesen. Ez a szívből jövő kedvesség olyannyira szimpatikus hölgyet varázsolt belőle, hogy szinte kötelességemnek éreztem érdeklődni felőle is. Rémlett, hogy az említett páciens hetekkel ezelőtt is közel állt a szívéhez.

– Hogy van Louis?  – futottam a nővér után, aki bevárt, így együtt indultunk tovább.

– Változatlan a helyzet. Senki sem jelentkezett érte. A sebei gyógyulgatnak, viszont még mindig mi tartjuk életben. Mondjuk, örüljünk annak, hogy az állapota nem romlott – mosolyodott el keserűen. – Akarod látni?

A válaszom azonnal "Nem" lett volna, mivel azon kívül, hogy a véletlen miatt már kétszer találtam magam szemben vele, nem kötött hozzá semmi. De a nővér annyira együtt érzőn beszélt róla, s tele reménnyel kérdezett meg, hogy nem volt szívem visszavonulót fújni.

– Van még egy kis időm – feleltem kimérten.

Elégedett mosollyal nyugtázták a válaszomat.

Louis még mindig ugyan úgy feküdt, mint legutóbb. Az egyetlen zajforrás a teremben lévő gépek pittyegése, valamint a lélegeztető harmonikájának a kattanása volt, valahányszor összenyomódott. A nővér első dolga volt leellenőrizni a gépeket és a kórlapot.

– Ha valami megváltozik, azonnal szólj. Magatokra hagylak – pillantott melegen a világos hajú fiúra.

– Mit csináljak? – kérdeztem gyorsan, mielőtt távozott volna.

– Beszélj vele – kacsintott rám a nővér, és becsukta az ajtót.

Tekintetem újra Louisra vándorolt. Nyoma sem maradt bennem a korábbi haragnak, csak idegességgel vegyes lámpaláz égetett belül. A kórterem hosszabbik fala mellett két szék pihent, így kezdetnek leültem az egyikre, de túl messze éreztem magam "beszélgető partneremtől". Ha társalogtam valakivel, azt általában, nem két méterre tettem meg, így fogtam a négylábú ülőalkalmatosságom, és az ágy mellé telepedtem.

Ahogy elnéztem, Louis valóban egy kicsit jobban festett. Már nem volt feldagadva az arca, csak kisebb zúzódások színezték be a világos bőrét. Itt–ott fellelhető volt pár heg is, mozdulatlansága viszont feszélyezett. Nem tudtam, hogyan viszonyuljak hozzá. Ébren volt, de mégsem. Hall, de nem biztos.

– Szia! – szólítottam meg, de a hangom furcsán erőtlen volt, ezért torkot köszörültem. Az ujjaimmal babrálva, az ajkamat rágva próbáltam a szavakat keresni. – Szia… Louis… ő… Harry Styles vagyok – a kezem önkéntelenül indult meg felé, és gondolatban fejbe vágtam magam, amiért megfeledkeztem a valóságról. A lehető leggyorsabban ejtettem vissza az ölembe. – Én… még soha nem beszéltem így valakihez… és ő… bocsánat, hogy nem ismersz, csak… őm… mondták, hogy még nem látogatott meg senki, és ő… – össze vissza nyögdécseltem. Rosszabb voltam, mint modulzáró vizsgán. Zavarban voltam, pedig az, aki hallgatott, annak valószínűleg el sem jutott a tudatáig, amit mondtam... sőt…  talán nem is tudta, hogy itt vagyok… 

Lehajtottam a fejemet, hátha összeszedhettem a gondolataimat.

– Tehát, Harry vagyok, és… – Louis meg sem rezzent. A mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt, a szemei csukva voltak. Az egész helység nyugalmat árasztott, de bennem még mindig tomboltak az érzelmek. Egyre többe, egyre nagyobb zavart keltve. Nem illettem bele ebbe a környezetbe. – Ma veszekedtem a barátnőmmel, mint ahogy lassan már két hete, minden nap. Elegem van abból, hogy nem hagy élni. Teljesen rám szállt. Értem én, hogy féltékeny, de ez már beteges a részéről. Folyton kérdezget, hogy hol voltam meg kivel. Azt hiszi, hogy azért járok be Niallhoz, mert akarok tőle valamit. Nem érti meg, hogy Ni a barátom, és sosem gondolnék rá úgy. Aztán ott vannak anyáék. Egyfolytában nyaggatnak, hogy tanuljak jól, meg legyenek jók a jegyeim, hogyha végzek, átvehessem a céget. Nem értik meg a nemet. Gyűlölöm a vállalkozásunkat. Elegem van abból, hogy mások mindig elvárnak tőlem valamit, de az, hogy én mit akarok, senkit nem érdekel – itt volt a pont, ahol a könnyeim is csatlakoztak indulatoktól fűtött beszámolómba. Hagytam, hogy az elnyomott érzelmek utat törjenek bennem és távozzanak. Furcsa érzés volt, mert hónapok óta először éreztem megkönnyebbülést.

Homályos tekintettel bámultam Louisra. Az érzelmeim hullámokként csapongtak a szobában, de őt nézve, hamarabb elcsitultam, mit gondoltam. Addig figyeltem, míg a könnyek felszáradtak az arcomon, és megkörnyékezett az álom.

Arra eszméltem, hogy csaknem egy teljes órája bámulok ki a fejemből a szívmonitor lassú csipogását számolva.

Zayn hamarosan itt lesz – futott át rajtam a gondolat, ami figyelmeztetett: elérkezett az idő, hogy távozzak.

Visszatettem a széket a helyére, de egyszerűen nem tudtam csak úgy kisétálni a teremből. Életem egy darabját Louis gondjaira bíztam, azzal, hogy olyasmiket árultam el neki, amit valószínűleg soha, senkinek nem fogok hangosan kimondani. Nem önszántából, de meghallgatott, ezzel pedig a lelki szemetesemmé vált.

Visszaléptem mellé, és a megfelelő búcsún tűnődtem.

– Köszönöm, hogy meghallgattál. Én megígérem… – Elakadtam. Azt akartam mondani neki, hogy soha többé nem fog látni, mert nem akarom kihasználni, de nem jött ki a számon egyetlen szó sem. Tett értem valamit, és ha belegondoltam, hogy már két hete nem kereste senki, összeszorult a szívem. Tartottam tőle, talán örökre egyedül maradna nélkülem. – Ígérem holnap is eljövök.

.