Something Great - 12. fejezet

Sziasztok! :)

Nagyon-nagyon-nagyon sok kihagyás után, megérkeztem a folytatással! Sajnálom, hogy eddig húztam, de szerettem volna kicsit előrébb haladni a TTD-vel. Erre azért volt szükség, mert van pár olyan ötletem, amit hamarosan szeretnék bemutatni nektek, és nem akarok abba a hibába esni, hogy belekezdek ezerféle történetbe, ezért megfogadtam, addig nem jelentkezem velük, míg ezek végére nem kerül az End.

Tehát itt is volnánk a 12. fejezetnél, és meg kell mondanom, amikor újraolvastam a korábbi részeket, roppant elégedett voltam. :D Remélem sikerült ugyanazt a hangulatot továbbra is megtartanom. Már csak néhány rész van hátra. Pontos számot nem tudok mondani, de a 20 fejezet szerintem nem lesz meg. Meglátjuk! Ezután igyekszem sűrűbben írni ide, és a TTD-be is hamarosan hozom az új részt. Csak legyen időm átnézni egyszer.... :P

Jó szórakozást kívánok! :)))

~ Amy

A kiskacsa olyan magá-magá-nyos volt, hogy úgy dön-tött, megszólítja a hattyúkat. Biztosan el fognak za-zavarni, mert olyan csúnya… vagyok, de nem baj – mondta magának. Oda-repült hát a tóhoz, lehajtotta a fejét, és várt.

De amikor meglátta tük-tük-tük… tük…

Felsandítottam Louisra, de egyenlőre nem szóltam közbe, türelmesen vártam, hogy ráakadjon a betűhöz tartozó megfelelő hangra.

- Tük… Mm... Tük... ... A fenébe Harry, ez nekem nem megy! – bosszankodott, és visszadőlt a párnáira, hogy szúrós tekintettel regulázza a plafont, mintha azt akarná bűnössé avatni minden hibájáért.

- Eddig is ment. Már minden betűt ismersz, csak hagyj magadnak időt a gondolkodásra – igyekeztem másik oldalról megközelíteni a fennakadást, mivel tudtam mennyire érzékeny téma számára a tanulás. Hetek óta azon fáradozunk, hogy kitágítsa ismereteit, de néha még most is felmerülnek kisebb problémák a szavak megformálásával, ami őt merően elkeseríti, hiába nyugtatja a pszichológus azzal, akadályként élje meg őket, amit le kell küzdenie, és ne kudarcként. Ma volt a második alkalom, hogy összeszedte a bátorságát, és szembenézve a lámpalázzal, hangosan olvasott nekem.

- Próbáld meg tagolni, úgy egyszerűbb – visszatoltam elé a könyvet, amit némi átgondolás után feszengve, de elvett. Nagy levegőt vett, és folytatta a betűk bűvölését.

- Tük… tü-kör-ké-pét – diadalmasan felmosolygott rám, mint egy gyerek, aki csillogó szemekkel vizslatja szüleit, az elismerésükre várva, és én tagadhatatlanul büszke voltam rá. Még mindig lassan, de sokkal több magabiztossággal folytatta, mint korábban. - a sima vízen, nem hitt a szemé-nek: nem egy rút kiskacsa nézett vele szembe, hanem egy gyönyörű, fehér hatty…ú.

– Gyere ide hozzánk! – kiáltotta a leg-fiatalabb hattyú. Aztán mindannyian oda-úsztak a kiskacsához, és m-megcsodáltá-k a szép tollait és ívelt nyakát.

– Te vagy a legszebb hattyú – mondta a… leg-i-dő-sebb hattyú.

A rút kiskacsa büszkén felbor… bor-felborzolta a tollait. Végre meg-tudta, hova tartozik, és most már boldog volt.

- Ugye megmondtam, hogy sikerül! – Louis lesütött szemekkel halványan elmosolyodott. Ritkán fordult elő, hogy mosolyogni láttam, pedig annyira gyönyörű ilyenkor az arca! Ha belegondoltam, hogy eddig csak a képzeletemben játszott ez a gesztus, sírhatnékom támadt a boldogságtól.

- Szerinted én is megtalálhatom a helyet, ahová tartozom? – tette fel óvatosan a kérdést, az utolsó képet tanulmányozva, ahol a grafikus egy gyönyörű hattyú csapatot ábrázolt, azoknak gyűrűjében a főszereplő madárral, és annak szembetűnően elegáns tartásával. Ezt a mesét meglepően jól lehetett asszociálni Louis életével, aki bárhogyan szerette volna, nem találta meg igazi önmagát és a családját. – Amikor egyedül vagyok, folyton azon jár az eszem, hogy vajon miért van ez? Miért nem hiányzom senkinek?

Pillanatok alatt magába roskadt, és a tudat, hogy én ez ellen tehetek, ösztönzött bátorságom összegyűjtésére ahhoz a néhány, talán sorsfordító szóhoz.

- Louis, én… Szeretnék elmondani neked valami fontosat - kósza mozdulatot tettem, hisz megszoktam már, valahányszor egy vallomáshoz készülök, kezét az enyémben tudhatom, ám mivel most más helyzetben voltunk, kénytelen voltam mellőzni ezt a kiváltságot. Louis azonban másként gondolta. Felém nyúlt, de ezt olyan magabiztossággal tette, mintha tudná mit szeretnék, készségesen csúsztatta apró, meleg tenyerét az enyémek közé.

- Valami baj van? – tornyozta a rakás tetejére a balját is. Gyenge szorítása késztetett, hogy a szemébe nézzek, azokba a csodás szemeibe, melyek elkápráztatnak, valahányszor esélyem nyílik a csodálatukra.

- Semmi az ég világon… - küldtem felé egy megnyugtató mosolyt – Csupán szeretném neked elmondani, említettem már mennyi minden történt az elmúlt néhány hónapban míg melletted voltam, de egy valamit elhallgattam előled... – a szívem majd’ kiugrott a helyéről a hullámokban érkező stressz miatt, melyet az egyre több nyugtalanság és aggodalom hozott elő belőlem, miközben beszéltem. Kivert a víz, hisz tudtam mennyi minden múlik attól függően, Louis hogyan fogadja vallomásom, azonban egymásba fonódó tekintetünk némi nyugalommal ruházott fel.  – Louis, én…

- Nézzenek oda Lou, ma ragyogóan nézel ki! – toppant be Niall, a sarkában caplató futár fiút játszó Zaynnel. Elrebbentem Louis mellől, és olyan serényen köszörültem a torkom, mintha enyhe fulladásos rohamban szenvednék.

- Sziasztok – köszönt a kis beteg megszeppenve a zajos társaságnak. Még nem sikerült eléggé megnyílnia nekik, és gyakran csak szemlélője maradt a köztünk percek alatt kialakuló társalgásnak, de Niall céljául tűzte ki, hogy elűzze Louis magába zárkózó énjét.

- Hoztunk neked pizzát. Nem tudtuk melyiket szereted, de Niall rávilágított arra is, hogy te sem tudnád megmondani, szóval a hagyományos mellett döntöttünk – vázolta fel röviden a tényt Zayn egy pizzás dobozt ejtve Louis ölébe, majd levágódott mellém a faltól maga után vonszolt székre, és hanyagul az én támlámra fektette karját, mellékesen jót derülve az arckifejezésem láttán. Sunyi modora megerősített benne, hogy ellentétben a szőkével - aki otthonosan befészkelte magát Lou lábaihoz az ágy végébe -, ő az első pillanattól kezdve szemfüles volt, és sejtette mit zavartak meg.

- Francba srácok! Louisnak ügyelnie kell a fokozatosságra. Nem etethettek vele zsírtól tocsogó kaját! – mire ide jutottam, az említett már kíváncsian nyitotta fel a doboz fedelét, kieresztve az ínycsiklandozó, és össze nem téveszthető pizza aromafelhőt.

- Nagyon finom az illata – jegyezte meg vágyakozva.

- Majd lekaparod neki a tetejét – oldotta meg Niall a helyzetet, s az előre felszelt körből kiemelt egy meglehetősen guszta cikkelyt, csábítóan megnyújtva az olvadt sajtot a távolodó felek között. Megsajnáltam a jelenetet ácsingózva végigkísérő Louist, de nem engedhettem magam a rábeszélésnek.

- Az lenne a legjobb, ha így is csak a felét ennéd meg…

- Ne már Harry! Ne légy ennyire atyáskodó, azok az idők elmúltak! Hagyd, hogy Louis megízlelje a kulináris élmények gyorséttermi csodáját! – vett el Zayn is egy szeletet. Gyűlöltem, amikor fittyet hánytak a szavamra, és direkt húzták az idegeimet.

- Szerintem túlreagálod. Már rég ehetne normálisan – Az első szelet már félig eltüntetve, de még a szájában bukfencezett, viszont nem hagyta ki a szőke, hogy ne álljon Zayn mellé. Szúrós pillantásom súlya sem feszélyezte. Nemtörődöm módon vállat rántott, és hozzáfogott a kezében szorongatott utánpótlás elfogyasztásához is.

- Ez igaz! Gondolj csak bele, hogy mennyire körülményes voltál már a kómája során is. Amint esett egy celsiust a hőmérséklet, te már két takaró kíséretében ácsorogtál mellette. Mondjuk én is így viselkednék, ha bele lennék e...

- Rendben, de lassan! – vágtam Zayn szavába, újfent paradicsomvörös fejjel, aki ezen olyan jóízűt röhögött, hogy megfeledkezett az étel forróságáról, és hólyagosra égette vele a nyelvét. Úgy kell neki!

Louist nem is foglalkoztatta civódásunk, amint megkapta a zöld utat, már nyúlt is az ő részéért. Malik hibájából tanulva várt egy keveset, és megfújta, de a vak is látta, hogy összefutott a nyál a szájában, akkorát kellett nyelnie közben.

Niall úgy nézte, mintha legalább a saját gyereke első lépéseit szemlélné. Ha lehetne akár egy fotóalbumot is készítene, és egész biztos ez a pillanat is helyet kapna benne, mint „Az első szelet pizza.”, rögtön a „Hagyjuk figyelmen kívül Harryt!”, és „Az első gyomorrontás.” között.

- Milyen? - Kérdezte kíváncsian a térdeire támaszkodva, izgatottan előre dőlve, nehogy lemaradjon akár egyetlen apróságról.

- Ugye máskor is hoztok ilyet? – nézett rá Lou olyan elégedettségtől csillogó szemekkel, melyeknek lehetetlen ellentmondani.

- Örömmel! – nevetett fel boldogan az az álnok.

- Sziasztok, fiúk! – tolatott be Susan a szobába egy kocsival, rajta Louis minden bizonnyal hanyagolható vacsorájával. – Úgy látom erre annyira nincs is szükséged – nevetett jókedvűen, de azért a szekrényre készítette az adagokba csomagolt ételt, hátha később meggondolja magát a beteg. – Látom ízlik.

- Olyan jó, mint a… a muffin – egy kezdetleges borulást jeleztek előre az arcomon keresztülfutó ráncok, és kérdő szigorral néztem drágalátos ápolónkra, amikor Lou bocsánatkérően pillantott rá.

- Muffin? De azt mondtad lassan haladjunk! – zúdítottam rá saját tanácsát vádlón, és minél több sértettséggel a hangomban, amiért átverve éreztem magam. Most Louis szemében engem tüntettek fel rosszfiúnak, pedig csak jót akartam, s ez sokkal nagyobb csalódottságot okozott, mint a titkolózás.

- Három héttel ezelőtt.

Segélykérően néztem a fiúkra, de azok megkukulva lapultak a székükhöz, mintha itt sem lennének, nehogy bele kelljen folyniuk a vitába, és állást foglalni kettőnk között.

- Allergiás lehetett volna valamire! – róttam meg meggondolatlansága következtében egy újabb érvvel, ami az én pártomat fogja, de azonnal le is hurrogott hanyag legyintésével.

- Gondolod nem figyeltem volna oda rá? Jaj, édes fiam! Éheztetted szegényt, én pedig sütöttem, és megleptem vele – közölte a lehető legtöbb közönyösséggel. - Megbeszéltük, hogy a kettőnk titka marad – kacsintott rá a kék szeműre, aki időközben már egy második szeletért nyúlt. – Lassan viszont mennetek kell. Fürdés idő van, és a fiatalúrnak pihennie kell.

Egyetértően bólogatott mindenki, engem kivéve, hisz még most is a korábbiak okozta fennakadásomon rágódtam.

Mire elköszöntünk a pizzának csak az üres doboza maradt. Louis a második szelet felénél kidőlt, aminek következtében a pocakja jól láthatóan dudorodott a takaró alatt, viszont látszott rajta, jó darabig forgatja a fejében, hogyan tudná még lepasszírozni a torkán a maradékot is.

Niall és Zayn a szokásos kézfogással búcsúztak tőle, míg nekem az ölelés jutott. Alig vártam már, hogy hozzáérjek, és a töredéknyi idő alatt magamba ágyazzam az illatát, aminek egészen másnapig ki kellett tartania.

- Harry… - ragadott meg egy pillanatra, mielőtt elhúzódtam volna. – Adnál… Adnál egy puszit a kezemre? – suttogta halkan, óvatos pillantást vetve az ajtóban türelmesen várakozó szertelen társaság felé, ellenőrizve nehogy azok megneszeljék titkos kívánságát.

Egyszerre tűnt határozottnak és bizonytalannak. Nem hirtelen felindulásból mondott ilyet, kérlelő szemei valahogy azt sugallták, már régóta érlelődött benne a gondolat.

Pislantottam néhány sűrűbbet, hogy felocsúdhassak a döbbenetemből, majd a számhoz emeltem puha kezét, és gyengéd csókot hintettem rá, miközben egymás szemében tettünk felfedező utat, gondolatok, érzések és célok után kutatva.

- Álmodj szépeket – érintettem meg a homlokát is az ajkaimmal, amit ő szempilláit leeresztve türelmesen engedett.

- Te is…

Ez meg mi volt?! - barátaim érzelmek kavalkádjává váló arckifejezése láttán, szinte hallottam némán felkiáltó megrökönyödésüket a döbbenettől.

Tudtam, hogy kifelé menet Louis végig követ a tekintetével, ahogy azt is, várja, hogy az ablak mellett elhaladva még intsek neki egy utolsót, és ő halványan mosolyogva viszonozhassa, mert a hátam és az arcom a tekintetétől perzselődött, valahányszor sajátos rituálénkat játsszuk. Úgy éreztem, mintha lett volna egy gomb, amit addig tekertek, míg finoman egymásra nem hangolódtunk.

- Hahó! Niall kérdezett valamit – lökött oldalba Zayn, felébresztve az ablakon keresztül is hatásos Louis okozta transzból.

- Bocsánat, elkalandoztam – az arcomat átszelő vigyorom miatt úgy nézhettem ki, mint valami alaposan befüvezett tini, de a szórakozott hangulatom nem engedte, hogy különösebb érdekeltséget mutassak iránta.

- Totál bele vagy zúgva… - kuncogott Z jókedvűen.

- Apropó! Jó lenne, ha máskor nem ejtenétek erről szót előtte – róttam meg a nagyszájút, ha már témánál voltunk.

- Ugyan! Ez a rajongásod kölcsönös, nincs mit szégyellned – ölelte át a vállamat békítően. Egyből kíváncsibbá tett a meglátása, mint egy veszekedés gondolata.

- Gondolod?

- Ha ő még nem is tudja mit jelent az érzés, de így van. Csak rá kell nézni – ezen elgondolkodtam, és megpróbáltam magam elé vetíteni a számomra tökéletes ideált megtestesítő Louist. A baj ott kezdődött, hogy sokkal nehezebb volt rajta Zayn észrevételeit beazonosítani, mint gondoltam.

- Hányra menjünk pakolni? – Ezúttal eljutott hozzám Niall bizonyos kérdése.

- Ha kész, ismételd meg a lépéseket a B kép alapján. A háromnegyedes csavart helyezd a 20-as lyukba, tiplit a K-ba, a G-be egy csavar, és…

- Mi?

- Meg kell ismételni a B képet.

- Az nem így volt!

- Dehogynem! Ugyan azt olvastam fel. A 11.-es pontot és 14.- es pontot összekötötted a C elemmel?

- Igen.

- És tettél bele csavart?

- Mi van?

- Tettél bele…

- Értettem, de nem így volt!

- Pedig de!

- Add azt ide!

- Nem! Én olvasok, te szerelsz! – egyezkedett Ni, és elhúzta kezem elől az összerakási útmutatót, nehogy alkalmam legyen elorozni tőle.

- És mond, szerinted ennek az ágynak háromszög alakúnak kell lennie?! – mutattam a félig összeszerelt állapotban várakozó különleges keretű ágyra, mely a következő lépésre várakozva ásítozott a dobozokkal, csavarokkal, és különböző elemekkel borított padlón, egy lassan otthonossá váló szoba közepén, mely közvetlen szomszédságot élvezett az enyémmel. Végre kezdett olyan formát ölteni, mintha tényleg lakna benne valaki.

Ni balszerencséjére az azonnali válasz helyett hallgatott, és megpróbált belegondolni…

Összeszűkült szemmel vetettem magam rá.

- Találtam még egy könyves dobozt! Mehet a többihez a polcra? – szólt közbe Zayn, és felvont szemöldökökkel, közönyösen nézte hadakozásunk a padlón, amint épp beletenyereltem a szőke arcába, de még így sem értem el a tervrajzot. - Ki ne kaparjátok egymás szemét – lépett át rajtunk unottan. Az elfoglaltságtól kevés energiám maradt másra is összpontosítani, így annyira nem hallottam bölcselkedését. Próbáltam az erőmet felhasználni Niall ellen, de ő egy óvatlan pillanatban megcélozta a bordáimat, és egy ujjával közéjük bökve röhögésem mellé társuló pillanatnyi rándulásom, és ennek következtében az elgyengülésem végett egy kígyó sikamlósságával bújt ki a szorításomból, és szaladt ki a szobából.

- Szerinted hülyeséget csinálok? – osztottam meg a társaság egyetlen megmaradt tagjával a napok óta bennem keringő gondolatot, miközben az üresen tátongó ajtót bámultam.

- Mit mondtak a szüleid? – vágta rá azonnal, mintha jól tudná, merről fúj a szél.

 Semmi szégyellnivalóm nem volt Louisban, így amikor otthon bejelentettem, magamhoz veszem a jövő héten, anyáék úgy néztek rám, mintha nem lennék normális. Befogadok egy ismeretlen fiút, akiről nekem kell majd gondoskodnom, mindezt a suli és az új munka mellett, amit azért vállaltam el, hogy fizetni tudjam a költségeinket és a további kezelések számláit. Nehéz lesz, de sikerült mindent összeegyeztetnem, ráadásul Zayn, és Niall is gyakran át fognak jönni. Ez a legjobb megoldás, mert amikor az orvosok azt mondták, hamarosan kiengedik, az már senkit nem érdekelt, hogy nincs hová mennie, hisz egyedül van.

- Nagyjából bolondnak neveztek, és szerintem úgy összevesztünk, hogy jövő nyárig nem kell hazamennem – sóhajtottam gondterhelten.

- Mit mondtak?

- Ezernyi ellenérvet.

- És te melyiket találtad helyénvalónak közülük? – hallgattam, hisz jól tudtuk, hogy hajthatatlan vagyok, ha Louról van szó.

- Én már átrakattam az óráimat, hogy amíg dolgozol, vigyázhassak rá – sündörgött vissza Ni a szobába, de a tisztes távolságot megtartotta tőlem, feleslegesen, hisz hatalmas szívük iránti imádatom el is feledtette velem a korábbi nézeteltérésünket.

- Ne félj, cimbi, ha végkép baj van, szólj! Mi is beszállunk a költségekbe – megrökönyödve néztem a szőkéről Zaynre, majd vissza, de csak mosolyogtak.

- Srácok, ezt nem…

- Majd visszaadod, ha jól kereső programozó leszel – ölelt meg Z. - Louisnak mondtad már?

- Még nem mertem. Ezért is nagy a dilemma bennem. Mi van, ha nem akar velem lenni? Akkor semmi értelme nem volt az egésznek...

A srácok vigyorogva összenéztek.