Something Great - 13. fejezet

Sziasztok! :)

Elmondhatatlanul örülök, hogy ennyire sokan vártátok az előző részt. Ahogy olvastam a kommenteket, el sem tudtam hinni, hogy hosszú kihagyás után mégis vannak, akik kitartottak a történet mellett. Köszönöm!

Ezután itt is kicsit több életet fogtok tapasztalni, mert folyamatosan hozni fogom A Something Great-nek a többi részét, míg a végéhez nem érünk. Viszont azután sem maradtok olvasnivaló nélkül, ugyanis érkezem az új történetemmel! Még nem választottam ki a szerencséset, de szerintem hamarosan sikerülni fog.  :D

PS:. Igyekeztem vele, napok óta kész van a rész, viszont ha nem érzem jónak, nincs mit tenni. Inkább várni szoktam néhány napot, hátha megszületik a megoldás. És ez ma megtörtént... ;) :D

Jó Szórakozást!

~ Amy

Elnyújtott léptekkel igyekeztem, hogy mihamarabb láthassam. Egy röpke pillantás az üvegfalon túlra, mielőtt a hideg kilincsre fontam az ujjaimat, de már ekkor megérezte a barna tincsek tulajdonosa fürkésző pillantásomat, és minden igyekezetével azon volt, hogy az ágy fölé akasztott kapaszkodó segítségével felhúzza magát.

- Szia! – egyenesedett ki izgatottan Louis, amint beléptem hozzá, ráadásként pedig megörvendeztetett gyönyörű mosolyával, ezzel máris bearanyozva napomat.

A kabátom még várhatott, a székem helyzetbe állításával sem kellett foglalkoznom, a legfontosabb feladatom mindennél jobban elsőbbséget élvezett. Félig meggörnyedve, hogy Louisnak könnyebb legyen, egymásért nyújtózkodtunk. Szoros ölelésbe vontuk a másikat egy percre, ami elegendő idő volt a testemnek, hogy megbizonyosodjon róla, végre minden rendben van, megérkeztem.

- Milyen volt a délelőtt? – simogattam meg takarója alól kikandikáló hátát, miközben a szokásos helyemre kucorodtam. Viszonylag akadálymentesen sikerült a mozdulat, mindössze egy napilaptól kellett megszabadulnom, melynek a címlapját foglaló vezércikk nyomban megragadta a figyelmemet. Egy orvos-beteg románc botrányának kitaglalását ígérték a hatalmas betűk, valami fiatal pszichológus és a páciense között, hogy a drága közönség naprakész legyen a szaftos részletekkel, hisz mostanában kerül sor a tárgyalásukra. Napok óta erről zeng a média, személy szerint kezdtem unni. Túl nagy feneket kerítenek a fiatalok ballépésének, és szerintem valamilyen szinten ez már beteges konzervativizmus, persze amennyiben szó sincs rögeszmés képzelgésekről. Felesleges felhajtás az egész. Nem mindegy az embereknek ki kit szeret?

- Leg… Leginkább unatkoztam… Megtarthatod, ha szeretnéd – biccentett Louis a kezemben szorongatott napilapra, melynek tanulmányozásába túlságosan belefeledkeztem. – Susantól kaptam reggel unaloműzés gyanánt, de egyedül a tudományos rész kötött le és a viccek. Sajnos azoknak túl hamar vége lett… – húzta el a száját szomorkásan.

– Köszönöm, de csak elkalandoztak a gondolataim – fektettem az ágy végébe a pehelysúlyú lapokat. – Voltál már odakint? – váltottam témát, s tekintetemmel nyomban a sarokban helyet foglaló kerekesszék után kutattam. Gyanúsan messze volt az ágytól, és a kerekei is viszonylag tisztán ragyogtak az odakinti enyhén sáros viszontagságokhoz képest, ezért a választ már akkor sejtettem, mielőtt elhangzott volna. Ez számomra előny, mivel úgy terveztem a természetes környezet békésebb a fontos beszélgetések lebonyolítására. Szerettem volna kicsit gondtalanul csevegni vele, mielőtt valóban nekivágnánk a sorsfordító társalgásnak, mert a bennem felgyülemlett frusztráció biztosan kihatással lenne az érzelmeinkre és döntéseinkre. Alig vártam, hogy túlessünk rajta, ugyanis egyre fogyott a kórházban töltött napok száma, ezzel álmatlan éjszakák hadával megajándékozva.

- Susannek sok az elfoglaltsága, és gyedül nem szeretek kimenni – motyogta Lou, folyamatosan a kezeit nyomorgatva. Előttem nem volt titok, hogy a helyzete miatt kissé antiszociális, ami a pszichológus szerint idővel javulni fog, ha sok pozitívumot tudok neki mutatni, és gyakran járunk majd emberek közé. Biztosítottam az orvost, hogy természetesen igyekezni fogok minden lehetőséget megragadni most és a jövőben egyaránt. A legteljesebb életet akarom Louisnak nyújtani.

- Szívjunk egy kis friss levegőt – ajánlottam, mire szaporán bólogatott a kijelentésemre, majd előrelátóan az ágy szélére tornázta magát. Mostanában inkább kérdés nélkül a nyakamba kapaszkodik, hogy a székbe segíthessem. Nekem nem jelentett gondot emelgetni, de sokáig sértette az önérzetét, főleg a kiszolgáltatottság érzése miatt. Előny az önállóság, de szerencsére, valamint az én nyugalmi állapotom megőrzésére, néhány balul elsült egyedüli próbálkozása után végül belenyugodott, hogy kénytelen elfogadnia a segítséget, míg meg nem erősödik, máskülönben sokszor fog kikötni a hideg padlón. 

- Azt hiszem, kezdem megszeretni az őszt. Egészen káprá… káprázatos, amikor nem esik, igaz annak is megvan a sajátos hangulata. Már alig várom, hogy a többi évszakot is megtapasztaljam, különösen a tavaszt, amikor minden friss és eleven… – lelkendezett Louis kicsattanó jókedvvel, miközben az udvaron sétáltunk. A sárga, barna és piros színekben játszó falevelek beterítették a járdát, valamint a megsárgult füvet, néhol pedig hatalmas kupacokba gyűltek össze. Olykor egy erősebb széllöket átrendezte őket, és ez arra ösztönzött, hogy megálljak, és feljebb húzzam Louisn a takarókat, nehogy megfázzon. Enyhe szívfájdalom szorította össze a mellkasom, amiért nem kergethetem őt a lombkorona színkavalkádjában, míg pirospozsgás arccal el nem terülünk az avarban egymás mellett a kimelegedéstől.

- Elvihetnélek valamerre, hogy a lehető legtöbbet lásd belőle. Mit szólsz?  - érdeklődtem.
Megálltunk a kedvenc helyén, az öreg fenyőcsoport tövében. Itt néha, ha elég türelmesen várt az ember, még mókusokkal is találkozhattunk. Elővettem a kabátom zsebébe rejtett zacskót, és néhány szem mogyorót adtam Louis markába, hogy elszórhassa, miután leblokkoltam a kocsit, nehogy elguruljon.

- Jól hangzik… - billegette jobbra-balra a fejét szórakozottan, mintha valóban elgondolkodna.

A zacskócsörgés vagy a hangunk lecsalta a mókusokat odújukból, és néhányan már el is kezdték összeszedni a csemegéket, hogy pofazacskójukat teletömve szállítsák vissza lakjukba téli dézsmálnivalónak.

- Fontos dologról szeretnék veled beszélni… – nyújtottam Lounak egy újabb marék terményt.

– Mi lenne az? – Újra eldobálta őket, majd várakozásteljes halvány mosollyal az arcán pillantott fel. Az ő nyugalma rám is átragadt.

- Az orvosaid azt mondták szeretnének téged hazaengedni… - Már Louis kedvence is a rágcsálók között volt, aminek bundája egyszerre pompázott barna és vörös színekben, ráadásul akaratos kis jószág létére hatalmas patáliát csapott, ha valamelyik társa le akarta nyúlni a kiszemelt csonthéjas finomságot. Igazi harci mókus, a jelenetei pedig édes kuncogást csalt ki Louisból, de nem most. Az arcáról lehervadt az önfeledt mosoly, a helyét pedig aggodalom vette át. - Arra gondoltam, hogy lakhatnál velem, ha van kedved… – folytattam, hátha csak megijedt a hajléktalanság gondolata miatt. A rengeteg előkészületnek, a félhangos előre eljátszott szóváltásoknak, a tükör előtti próbáknak nyoma sem maradt bennem. Az idegesség és izgalom tökéletesen kihallható volt a hangomból.

Nem is tudom mit vártam. Kitörő ovációt? Ujjongást? Ez a természetes reakció, amikor közlik a beteggel, hogy elhagyhatja ezt a lehangoló helyet. Mindenkinek, aki nem Louis. Ő inkább tűnt gondterheltnek, miközben a szavaimon tűnődött. Láttam a szemeiben a szomorúságot, bennem pedig máris érlelődött a nemleges választól való félelem gondolata.

- Louis… – szólítottam meg halkan, hogy figyelmét újra elnyerhessem, amikor kezdett egyre jobban elmélyülni köztünk a csend. Tiszteletben tartottam volna döntését, de ha arra lenne szükség, készen álltam az érvelésre, miért jöjjön velem. Ő a legfontosabb számomra, és nem akartam elengedni harc nélkül. Felkészültem, hogy valljak előtte.

- Szeretnék még valamit mondani…

- Nem tehetem, Harry... – szakított félbe Louis bűnbánóan, kerülve a pillantásomat. Értetlenül meredtem rá. Pozíciót váltottam; elé térdeltem. Nem törődtem a nedves és enyhén sáros földdel, ahogy átáztatta a nadrágomat, a lényeg, hogy az arcunk azonos magasságba kerüljön.

- Mi bánt? – kitartóan fürkésztem őt a válaszára várva, de makacsul elzárkózott előlem, és inkább a némaságot választotta. - Frusztrálna a gondolat, hogy velem vagy egy házban? – próbálkoztam tovább fejteni elcsendesedésének okát, azonban erre már nemet intett. – Másvalakivel szeretnél lakni? Azt is megértem. Ha nem kedvelsz, talál…

- Nem! - Erre már felkapta a fejét, és hatalmasra tágult szemekkel megrázta. – De ha elmegyek innen, hogyan fog megtalálni a családom? – szemei aggodalomban és tanácstalanságban úsztak. Lassan egy éve itt van, és ezalatt én voltam az egyetlen, aki önszántából meglátogatta. Ennyi idő után mégis él benne a remény, ami őszintén megdöbbentett.

Tekintete némán könyörgött a válaszra várva. Meg kellett volna mondanom neki, hogy ha eddig nem történt semmi, eztán sem fog, de hogyan vegye el az ember a reményt valakitől, akit szeret? Erre a válasz nagyon egyszerű...

- Elmegyünk a rendőrségre, felkutatjuk azokat a csoportokat, ahol ilyen emberekkel foglalkoznak. Minden lehetőséget meg fogunk ragadni, ami közelebb visz a célhoz – simogattam meg takarót gyűrögető ujjait. – Ez lesz az első dolgunk.

Hezitált. Egyik szememből a másikba nézett, mintha azon igyekezne, hogy eldöntse igazat mondok-e, azután lehunyta a sajátjait, és bólintott, újra és újra.

- Megölelhetlek? – kérdezte bizonytalanul, ám én már azelőtt láttam, hogy engem keres, mielőtt felém nyúlt volna. Készséggel fogadtam, és húztam magamhoz.

Az autó finoman megingott, miután lefékeztem vele a bejárón. Nyomott hangulatú utazásunk ezennel véget ért. Ennek örömére egy alig hallható megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkaimat. Úgy képzeltem el, ezen a napon az izgatottság lesz a mérvadó érzelem, ami majd mindkettőnket átjárja a közelgő összeköltözés gondolatára, ám Louis már a kórházból kifelé menet is végig magába zárkózva pásztázta a környezetét olyan szemmel, mintha minden apró részletet az eszébe akarna vésni. Az egyszavas válaszait leszámítva reggel óta nem szólt hozzám. Hamarosan újabb akadályok elé fogja az élet állítani, a hozzáállásával pedig engem sodort egyre nagyobb gyorsasággal a bizonytalanság felé. Ennek köszönhetően a legapróbb fennakadás is fékezhetetlen indulatokat szült bennem. Szégyenkezve elvörösödtem, amikor visszagondoltam a közkórház parkolójában történtekre, ahol a kerekesszékkel gyűlt meg a bajom.

Miután ügyesen átgondolt mozdulattal beemeltem Louist az ülésre, a csomagtartó felé kormányoztam a furfangos széket, mely az első összecsukási próbálkozásom után megmakacsolta magát. A nyugtalanságtól nedves ujjaim minduntalan lecsúsztak a fogantyúkról, ha pedig mégis sikerült egyet rábeszélnem a használhatóságra, a figyelmetlenségnek köszönhető sorrend megváltoztatás miatt képtelenség volt engedelmességre bírni a tákolmányt. Ellenszenvtől összeszűkült szemmel meredtem rá, és ráztam meg haragosan, mintha az erőszakkal jobb belátásra bírhatnám, végül inkább az egészet beparkoltam a kocsi hátuljába úgy, ahogy volt, szétnyitva. A szerencsének köszönhetően az üléssor tökéletes fedezékként szolgált, hogy eltakarja a kirohanásomat Louis pillantása elől. Figyelmeztetnem kellett magam, nem veszíthetem el a fejem az első apró kis probléma adtán.

- Megérkeztünk – közöltem a nyilvánvalót. A Louis ölében tartott zacskóba görcsösen kapaszkodó ujjakra, valamint reszkető kézre lettem figyelmes. Összeszorult a szívem, hisz fontos dologról feledkeztem meg, mégpedig, hogy a változás menyire felkavarja a mellettem ülőt.

Apró kezére simítottam a tenyeremet, azonban a mozdulat gyengédségének ellenére is összerezzent. Aznap először pillantott fel a szemeimbe. Bátorító szavak ezrei sorakoztak fel a nyelvem hegyén, végül mégis egy röpke biztató mosoly mellett döntöttem.

- Körbevezetlek.

Az előszoba után a nappalit fedeztük fel elsőként, rákövetkezően a konyhát, a fürdőt, a pakolós zugnak használt kis helységet, és végül a két hálószobát. Minden részlet megfogta Lou tekintetét, és látszott rajta, hogy rengeteg kérdés érik meg benne, de még nincs elég bátorsága feltenni őket.

Ezzel telt a délelőttünk nagy része. Akartam hagyni neki némi időt a szobájában berendezkedés címszóval, míg ebédet csináltam, de szerencsére a józanabbik eszemre hallgattam, ami nem hagyta, hisz Louisnak a kezében szorongatott táskán kívül - amiben néhány újságot hordott, valamint a cetlijét, melyet most, hogy el tudott olvasni, kincsként őrzött -, egyebe sem volt.

Így történt, hogy elkalauzoltam a főzés rejtelmeibe. Határozottan jobb döntést hoztam, mintha a négy fal között hagyom egyedül. Segített rizst főzni, megteríteni és törölgetni, közben pedig a hangulat is feloldódott. Zavartalanul társalogtunk. Először tápláltam aznap biztatóan pozitív érzelmeket a közös jövőnkkel kapcsolatban, legyen az bármennyire hosszú, és akármilyen létű.

De ahogy sötétebbé vált odakint a táj, az éjszaka magával hozta a nap talán legkellemetlenebb részét, a fürdést.

Akárhányszor hangzott el Susan szájából a tisztálkodás szó, végigfutott rajtam a hideg. Nem az undor miatt, hanem mert ez egy kényes téma. Merőben más, mint mikor nem volt magánál, ráadásul akkor sem mertem elvállalni az intim részeket. Kedveltük egymást Louisval, de a kapcsolatunk nem jutott olyan szintre, hogy gátlások nélkül meztelenkedjünk egymás előtt, elvégre felnőtt férfiak vagyunk mindketten.

A feszültséget tapintani lehetett közöttünk, miközben vizet engedtem. Semmi ellenszenv a másik iránt, pusztán tétlenség a szituáció miatt, melyet egyikünk sem tudott kezelni. Én a kád szélén ültem, lakótársam tőlem távolabb a vizet nézte, ahogy komótosan folydogál a csapból.

- Ha levetkőzöl, a kádba segítelek.
A nedves tenyereimet a nadrágomba töröltem, miután ellenőriztem az elkészített fürdő vizének hőmérsékletét, nehogy megégesse Louis érzékeny bőrét.

- Nem kell, szerintem egyedül is menni fog – felelte gyorsan, miközben minél több igyekezettel próbálta messzebb kormányozni a székét, ezáltal teret nyerni magának. Megértően bólintottam, pedig valójában sehogyan nem fűlött a fogam egyedül hagyni őt. Sejtettem, hogy erősnek akarja mutatni magát, és én nem akartam semmit ráerőltetni, de mindketten tudtuk, hogy ez nem igaz. Hiába a sok kapaszkodó, amit gondosan felszereltem a házba segítségül, ha nem látom a saját szememmel, a végén úgyis nekiállna az agyam rémképeket gyártani, ahol Louis megcsúszik, és ne adj’ isten eltöri valamijét. Az első alkalom elérkeztével biztonságosabbnak találtam, ha asszisztálhatok. Rendelkezésére akartam állni, bármilyen probléma merül fel, ugyanis rákérdezés nélkül úgysem árulná el.

Ezért döntöttem úgy, hogy a közelben maradok. Néhány szobával távolabb sétáltam, és a földre ülve vártam a házra telepedett nyomasztó csendben. Eltelt egy perc, aztán öt, végül tíz, de még akkor sem változott semmi.

- Harry? – egy bátortalanul halk hang visszahívott. Vártam egy keveset, hátha rosszul hallottam, de füleim koromhoz illően tökéletesen működtek, ezt pedig a hangosabb hívószó is megerősítette bennem.

- Csukd be a szemed! – sikította Louis abban a pillanatban, hogy bedugtam a fejem. A meglepettség segített végrehajtani a parancsot. Az átmeneti sötétség meglehetősen zavart.

- De Louis, így semmit nem láttok – ellenkeztem, miközben tapogatózva igyekeztem előrébb jutni anélkül, hogy ledöntenék valamit.

- Nem baj.

- Akkor hogyan segítsek? - próbáltam rávilágítani miért kivitelezhetetlen így a feladat, amit rám szeretne bízni.

- Hát… Majd mondom merre menj – alkudozott. Rákészültem az ellenkezésre, végül mégis bólintottam, remélve, hogy felé teszem.

- Oké. Akkor most merre?

- Előre… Úgy… Egy kicsit balra, mert ott a mosógép. Balra Harry! Balra! – hajtogatta egyre több kétségbeeséssel a hangjában, és én igyekeztem teljesíteni a parancsot, mégsem tudtam elkerülni az ütközést. Levettem a mosógép sarkát, pont ahogy azt a protokoll előírja. Kislábujj frontális ütközése az élével, köröm visszahajlása, a fedőlap sarkának ékelődése a jobb herébe, amitől azonnal hatni kezd a fizika minden létező törvénye a testre, majd az összes szent felemlegetése egy levegővel, és végül férfias könnyek hullajtása a masina ölelgetése közben.

- Nem azt mondtad, hogy balra? – motyogtam a műanyag lap tetejére, amin a homlokom pihent.

- De, balra, erre te… Ó… - hümmögött magának elgondolkodva. Ez a fordulat ébresztett rá, hogy legközelebb ne bízzam magam Louis GPS-es navigálására, mert nem ártana frissíteni a rendszerét.

- Szóval jobbra?

- Igen, bocsánat… – Megemeltem a fejem, és óvatosan kilestem a szempilláim alól, hogy lebukás nélkül belőjem magamnak az utat. Kicsit jobbra tényleg szabad pálya várt, a végén Louisval, aki meztelenül ücsörgött, magát takargatva, lehajtott fejjel. Nem tudtam rá haragudni, hiszen annyira igyekezett.

- Semmi baj – biztosítottam számára, miközben teljes magabiztossággal indultam el újra, és ez a kékszeműnek is feltűnt.

- Ugye nem lesel? – kérdezte ijedten. Már halottam is, ahogy nyugtalanul mocorog. Nyilván próbált még kevesebbet láttatni magából.

- Ugyan! Nem bízol bennem? – kérdeztem sértetten, holott minden oka megvolt a gyanakvásra, ráadásul még igaza is lenne, ha vádaskodásba kezdene.

- De! – válaszolt gyorsan. Nagyon nagy szemétnek éreztem magam, csakhogy a titokban szerzett helymeghatározásnak köszönhetően hamarabb, és ami a legfontosabb, épségben értem oda.

- Állj! – Egy kezet éreztem az enyémre simulni. Sokkal kisebb volt, ezerszer puhább, ráadásul biztosan vezetett. Bársonyos bőrt érintettem. Azt hittem, hogy a látásom elvesztésével hátrányba kerülök, de amikor Louishoz értem, valahogy az egész lényét közelebbinek éreztem. A tenyerem a hátán pihent, tudtam, mert kitapinthattam a gerincének vonalát és a lapockáját. Éreztem a szívének ritmusát, a légzésének ütemét. Megcirógattam a kézfejemmel, mire libabőr kúszott végig az egész testén, ami idővel rám is átvándorolt.

- Hajolj le… - suttogta Louis, miközben a másik kezemet irányította. Szinte magamon éreztem a leheletét, a lelkemben a nyugtalanságát, a torkomban az övének a szárazságát. Még azt is tudtam, hogy elpirult - mégis csak egy a serdülőkor mélyén járó fiú -, mert minden porcikája perzselt. Abban a pillanatban biztos voltam benne, látok.

Sejtettem, hogy fel kell emelnem, csukott szemmel viszont félve tettem meg, de bíztam benne, hogy tudja, mikor ejthetem a habok tetejére.

- Kinyithatom a szemem? – kérdeztem, amikor a meleg víz megsimogatta a térdei hajlatában pihenő kezem.

- Igen. Már igen – Megtettem, és az első dolog, amit megláttam, azok az ő gyönyörű szemei voltak.

- Hiányoztál – mosolyogtam rá. Louis tényleg kipirult, de a mondat után mintha felvette volna a vörös egyik új, sokkal mélyebb árnyalatát.

- Ne csináld ezt… - sütötte le a szemeit szégyenlősen.

- Mégis mit? – tettettem az értetlent. Louis szende mosollyal méregetett, de kerülte a pillantásomat.

- Hát ezt. Nem tudom mit mondjak rá…

- Amit csak szeretnél. Ne érezd magad zavarban, hiszen egymás között vagyunk – feleltem könnyedén, mintha világéletemben ezeken a gondolatokon filozofáltam volna.

- Annyira nem egyszerű… - motyogta csalódottan. – Köszönöm a segítséget – váltott témát, nehogy továbbra is kínozzam a nyakatekert gondolataimmal.

- Azért vagyok, hogy megtegyem.

- Nem várhatom el mindig… - morogta rosszallóan fejet rázva, majd nekilátott tisztára dörgölni a bőrét. Az orromba kúszó ismerős illat eszembe juttatta, hogy ezentúl az én tusfürdőm fogja körbelengeni, s ez kellemes bizsergést okozott az egész testemben a szétáradó örömnek köszönhetően.

- Viszont ameddig szükséges kénytelen vagy elviselni. Legalább sokszor láthatjuk egymást. Tudom ám, hogy le akarsz rázni! – ráztam felé a mutatóujjam incselkedve. Louis egy mosolyt igyekezett visszafogni, amitől parányi ráncok jelentek meg a szeme és szája sarkában. Örültem, hogy legalább ennyivel hozzájárulhattam a pillanatnyi boldogságához.

- Lebuktattál – forgatta meg a huncut fényben csillogó szemeit. Imádtam ilyenkor. Legszívesebben a pofiját csipkedtem volna, mint a nagyik szeretett kisunokájuknak. Különös hálát éreztem Zayn iránt, amiért néhány hete élcelődésre tanította.

- Sejtettem, de a ravasz terved nem jön be – zsörtölődtem megjátszva, és nekiálltam fogat mosni, hogy addig se a porcelánfehér bőrén legeltessem a szemem, melyen néhol, ha a fény egy bizonyos szögben érte, halványan felfedezhettem a műtét és baleset hegeit.

- Francba! – vigyorgott csibészesen a tükörképemre. – Bár jobban belegondolva, hamar megbánnám. Szeretek veled lenni – támasztotta az állát a kád szélére ártatlanul. Oda akartam lépni, hogy alaposan megcsókoljam, de sajnos túl sok kockázatot tartogatott magában a mozdulat.

- Az érzés kölcsönös – válaszoltam, miután kiöblítettem a habot.

A második akadály, vagyis a törölközés, már korántsem volt annyira veszélyes terep. Sokat bajlódtunk egymással, meg a különböző pozíciókkal, hogy a szemérmes részek előlem rejtve maradjanak, de a végeredmény egy száraz Louis lett.

- Mit csinálunk holnap? – kérdezte a tekintetével követve engem, miközben alágyűrögettem a takarót, hiába tudtam, hogy az első fordulatánál kárba megy a munkám.

- A rendőrségre megyünk, ahogy ígértem.

Bólintott.

- Valami baj van? – A nyugtalanul csillogó kék szemek aggodalmat keltettek bennem. Louis nem szólalt meg egészen addig, míg az ágy szélére nem ültem, ahol várakozásteljesen pillantottam rá, ösztönözve, árulja el, miért érzem úgy, mintha rémülten, mégis hangtalanul utánam kiáltott volna, békés, álomtalan álom helyett.

- Nagy ez a ház... – motyogta lehunyt szemekkel, halk hangjánál fogva inkább magának válaszolva valami ismeretlen kérdésre, mint nekem. Dolgozó elmém nagy igyekezetében. értetlen ráncok ölelték át a homlokomat, hogy rájöjjön, ezalatt pontosan mire gondol, hisz a nagymamámék háza egyáltalán nem nevezhető nagynak a belvárosi paloták mellett. Kényelmes kis családi vacok, felesleges szobák nélkül.

- Itt vagyok a szomszédban – mutattam az állammal az északi fal felé, de úgy tűnt ez a tény nem azt a hatást váltotta ki Louisból, mit amire számítottam. Nagyot nyelt, és beletörődő pillantásokkal illette a kezeit, miközben belülről rágcsálta a száját.

- De félelmetes… - bökte ki sokára.

- Ó… - motyogtam az egyetlen dolgot ami eszembe jutott. Kérlelő tekintetétől nyomban megvilágosodtam. Túl gyakran feledkezem meg róla, hogy az otthon kifejezés nem ugyanaz kettőnknek.

- Most az egyszer, nem maradnál itt? – Nem is sejtette milyen erejű boldogság járt át, amikor rámosolyogtam. Válaszul megkaptam tőle egy hálás párt.

- Természetesen.

- Ide fekhetsz – Louis készségesen arrébb húzódott, dacára a nehézségeknek, és jelentőségteljesen pillantott a fekhely megüresedett részére.

Nem gondolkodtam sokat, elfogadtam az ajánlatot. Ezen az alkalmon kívül egyszer feküdtem mellette, amikor a kitartásáért könyörögtem. Határozottan kellemesebb élmény volt ez a pillanat. Összeráncoltam a homlokom, hátha ezzel a hétköznapi mozdulattal elűzhetném az emlékeimet, amikor pontosan azon a helyen finom ujjak érintésétől nehezedett el a bőröm.

- Nincs elég helyed? – Egy ismerős szempár pislogott rám értetlenül, nagyon közelről.

Elnevettem magam az aggodalmán, majd a kezét az enyémbe véve a mellkasomhoz húztam. Végre akadálytalanul tanulmányozhattuk egymás párnától elnyomódott arcát.

- Elférek – nyugtattam meg. Az utolsó lámpát is eloltva beterített minket a sötétség. Louis motoszkálni kezdett. Egész addig nem értettem mit tesz, míg a takaró széle rám nem terült.

- Meg fogsz fázni – magyarázta magától értetődően. – Te is mindig ezt mondogatod nekem.

- Ez figyelmes, köszönöm – motyogtam hálásan, és ekkor jutott eszembe a keze, amit még mindig előszeretettel szorongattam, anélkül, hogy gazdája hiányolná. Egy gyengéd puszit adtam rá, hisz tudtam mennyire szereti.

- Harry… Te is hiányoztál – suttogta a sötétbe.

Bár az álom elszántan kerülgetett, öröm volt végigasszisztálni, ahogy a mellettem fekvő légzése lelassul, és egyenletessé válik, majd izmai elernyednek, hogy kipihenhessék magukat a következő napokra, melyekről hittem, hogy ennél már csak jobbak lehetnek.